1975-ben, Franco halálát követően Spanyolországban egy különös egyezség született, amely sokak szerint nagyban hozzájárult az átmenet békés mivoltához: megfogadták, hogy a diktatúra és az azt megelőző polgárháború rémtetteiről nem beszélnek. A hallgatási fogadalmat a Franco-diktatúrát elvető konzervatívok és a szocialisták egyöntetűen elfogadták, mondván egy sikeres és demokratikus Spanyolország csakis nyugalomban és békében fejlődhet ki. A spanyol polgárháború képe olyannyira elevenen élt még közel negyven évvel a kitörését követően is, hogy az elit inkább a jótékony feledésben, semmint a fájó és nehezen megvalósítható igazságtételben hitt.

Hivatalos megemlékezés nélkül

Csakhogy úgy tűnik, mindennek eljön egyszer az ideje. Éppen ma hetven éve tört ki az a polgárháború, amely egyes becslések szerint közel félmillió ember erőszakos halálát követelte, és amelyben tulajdonképpen egyáltalán nem volt győztes fél. Mind a felkelést kirobbantó Franco tábornok emberei, mind a civil lakosság, mind pedig a köztársaságpárti baloldaliak közül egyformán szedte áldozatait az értelmetlen vérontás. Ráadásul Franco hatalomra kerülését követően, a polgárháború lezárultával is kivégeztetett még ötvenezer embert.

A hozzátartozók elvesztése és a kínszenvedések, amelyeket egymásnak okoztak, mindkét oldalnak ugyanannyira fájt(n)ak. Bár az utóbbi időben Spanyolország egyre többet foglalkozik a polgárháború történéseinek feldolgozásával, hivatalos ceremónia nem lesz a szomorú évfordulón. A folyamat közel öt éve indult meg, amikor is a köztársaságpárti áldozatok leszármazottai civil kezdeményezések révén megpróbálták felkutatni tömegsírban elhelyezett felmenőiket. A családok célja annyi volt mindössze, hogy szüleik, nagyszüleik méltó nyughelyet kaphassanak. A Franco-párti áldozatok már a tábornok diktatúrája elején megkaphatták a végső tisztességet, Franco ellenségeitől azonban megtagadták a temetést.

Némi előrelépés

A civil kezdeményezéseket követően most már a spanyol kormány is lépni próbál a múlt feldolgozásának kérdésében: közel három évtizedes hallgatást követően a lehető legtöbb levéltárat meg kívánják nyitni a kutatók és nagyközönség előtt, hogy a történészek a polgárháborúról pontos képet adhassanak a jövő nemzedékének. A megnyitandó archívumok között nemcsak állami kezelésben lévő intézmények lennének, a magánarchívumokra is vonatkozna a törvény, ahogy a külföldi vonatkozó iratok is igen sok fontos dolgot tartalmazhatnak.

Az emigrációba vonult köztársaságpártiak feljegyzései, a szovjet kapcsolatokról árulkodó levelek mellett a Nemzetközi Vöröskereszt iratai is sok mindenről árulkodhatnak majd, hiszen ez utóbbi szervezet aktívan részt vett mindkét oldal sebesültjeinek ellátásában. Spanyolország egyik leghíresebb egyetemi városában, Salamanca-ban pedig egy olyan kutatóközpontot hozna létre a spanyol kormány, amely a polgárháborúval kapcsolatos minden iratot egy helyre gyűjtene össze.

Vitatott emlékmű

A leghevesebb vitát azonban Franco tábornok sírhelye válthatja ki: az elképzelések szerint a síremléket, ahol a diktátor mellett nemcsak a falangista mozgalom alapítója, Jose Antonio Primo de Rivera nyugszik, hanem igen sok névtelenül eltemetett köztársaságpárti és jobboldali katona is, a megbékélés emlékművévé alakítanák át. A sok névtelen halott, akiket egy helyre temettek el, akár valóban szimbolikus erőt adhatna a megbékéléshez, ám sokak szerint ehhez egyelőre még túl kevés idő telt el, az idősebb generáció számára pedig inkább a megosztás, semmint a megbékélés aktusa lenne az emlékmű funkciójának megváltoztatása.

Franco síremléke