Számadás a hispanisztika útjáról
hispanisztika jövőjét sok helyütt jóval derűlátóbban ítélik meg, mint a többi filológiai szakág többségéét...
Ha az Ibériai-félsziget és Dél-Amerika újlatin nyelveit és irodalmait tanulmányozó tudományág (így hangzik a hispanisztika hagyományos, manapság már némileg vitatott definíciója) egyáltalán hiányérzetet kelt manapság, akkor az abból fakad, hogy Németországban másodrangú jelentőséget tulajdonítanak e tudományág Spanyolországban és Dél-Amerikában elért eredményeinek. A szakmai elkedvetlenedést rendszerint ellensúlyozza az az intenzív lelkesedés, amellyel a hispanológusok irodalmaikra és kultúráikra tekintenek. A hispanisztika jövőjét sok helyütt jóval derűlátóbban ítélik meg, mint a többi filológiai szakág többségéét, éspedig azért, mert az általa tanulmányozott nyelvek és társadalmak demográfiai, gazdasági és politikai súlya növekedni fog. Napjainkban éppen ez a optimizmus bizonyulhat végzetesnek a hispanisztika számára. Ha ugyanis ez a tudományszak tőkét akar kovácsolni az Ibériai-félszigeten fekvő és a dél-amerikai országok jövőjéből, akkor arra kell összpontosítania erőfeszítéseit, hogy használható formában tálalt ismeretekkel szolgáljon a vállalatvezetők, mérnökök és diplomaták számára. Csakhogy ezáltal a hispanisztika a legjobb esetben empirikus társadalomtudománnyá alakulna át, s ez a végét jelentené olyan filológiai tudományként, amely állítólag a spanyol irodalom iránti romantikus lelkesedésből született hajdanán. A jövőt illető derűlátás ismeretében — látszólag ellentmondásos módon — manapság még inkább indokolt áttekinteni a hispanisztika múltját, mint előzőleg bármikor. E visszatekintés meglepetéssel kezdődik. A spanyol irodalom történetét témájául választó első tudományos intézmény jóval a romantika korszaka előtt alakult. A jezsuiták Spanyolországból való kiutasítása után megalapított Reales Estudios de San Isidro már 1767-ben megbízást kapott arra, hogy nyilvános előadásokat tartson a nemzeti irodalom történetéről. E kezdeményezés átfogó ellenreakció része volt, arra válaszul, hogy a XVIII. század elején uralomra jutott francia eredetű Bourbon-ház kísérletet tett a francia klasszicizmus ízlésnormáinak kötelező jellegű érvényesítésére Spanyolországban. Hetven évvel később egy felvilágosult Bourbon, III. Károly érdeklődést mutatott a spanyol nemzeti hagyomány iránt. Ez az érdeklődés hamarosan felerősödött a Nagy Francia Enciklopédia második kiadásában a Spanyolországot ismertető provokatív szócikk miatt, amely azt állította az országról, hogy semmivel sem járult hozzá az emberiség haladásához. A spanyol kultúra története iránt megnyilvánuló tudományos érdeklődésnek az az apologetikus törekvés adta meg a kezdő lökést, hogy elismerést szerezzen neki. Ez a felvilágosodás ellenáramában kiharcolt nyitány messzemenő következményeket vont maga után. Egészen más előfeltevésekből indultak ki a német Schlegel fivérek, amikor 1800 körül kiemelkedő helyet jelöltek ki a spanyol irodalom számára az európai kultúrában. Úgy ítélték meg, hogy a jelen nem más, mint azon „modern korszak” hanyatlásának vége, amely már a középkorban elérte fejlődésének csúcspontját. A Schlegel fivérek és romantikus szemléletű barátaik úgy vélték, hogy a középkor áthagyományozása sehol másutt nem maradt olyannyira „életteljes”, mint éppen Spanyolországban. Ezek szerint már a korai romantika idején nagymérvű lelkesedés volt tapasztalható Spanyolország iránt, ami magyarázatot ad arra, hogy a germanisztika és a hispanisztika egyaránt a középkori irodalmi emlékekkel kapcsolatos túláradó lelkesedés révén keletkezett, s az 1820 körül először Németországban kialakuló romanisztikán belül központi szerep jutott Spanyolországnak.
|